Fehérke – részlet 2.
Fehérke…Fehérke…jó reggelt…
A hang még messziről jött, alig ért el a tudatáig, de a
mozgolódást már közelről hallotta, el akarta zavarni édes, szép álmát. Fehérke
a másik oldalára fordult, és rekedten dünnyögte:
Alszom, mama. – Szorosan lecsukta a szemét, hogy
visszasüppedjen az édes álomba, amiből oly hirtelen kizökkentették.
- De most már fel kell kelni – ébresztgette Csendes.
- Nem akarok felkelni! – mormogta még mindig csukott szemmel
Fehérke, mert teljesen eltűnni látszott a puha álom. és körülötte a csendet
bántó, zavaró lárma váltotta fel.
- Te mondtad, mama, hogy aludjak, meg a pásztor is. Nem
kelek fel! – Durcásan feszítette le az állát, még erősebben szorította össze a
szemét, de hiába, a nagy jövés-menés elűzte álmát. Csendes türelmesen
ébresztgette makacs báránykáját.
-De az este volt. Most meg reggel van.
-Holnap? – ugrott talpra Fehérke. – Holnap van?
Ez az új csoda úgy elkápráztatta, hogy hunyorognia kellett.
A félhomály sehol, a vakító, nappali fényben minden egészen más volt, mint
éjjel A halvány fényű korong, most pirosan vakított a kék égbolt alján, a karám
árnyékos kövei élesen fénylettek. Körülötte a füveken, bokrokon csillogó
gyöngyfüzérként ragyogott a harmat, mint millió parányi napocska. A juhok
bolyhos bundája, szaporán pislogó szemeik, édesanyja meleg, kedves arca és az
illatok, a füvek, a fák, a karám jellegzetes illata, minden csupa-csupa csoda.
Ezt nem lehetett volna elmondani éjjel. Ezt látni, érezni kell.
- De gyönyörű, mamám, ez a holnap – lelkesedett Fehérke,
miközben ugrándozva ismergette a fényeket, illatokat, formákat.
- Nem holnap ez, te buta, hanem ma – utasította helyre
Tudálékos -, ez csak tegnap volt holnap.
- Tegnap, holnap, ma, kiérti ezt?! – gondolta Fehérke. –
Majd megmagyarázza a Pásztor. – Hirtelen megtorpant. – A Pásztor…hol a Pásztor…
milyen lehet ebben a fényben a szeme, az arca… a keze… mert a hangját már
hallottam. Azt már meg tudom különböztetni ezek közül is. – Elállt a lélegzete,
mintha földbe gyökerezett volna a lába… a Pásztor ott állt előtte teljes
életnagyságban.
- Jó reggelt, Fehérke!
- Jó reggelt, Pásztor!... Gyönyörű a reggel, Pásztor… -
dadogta, és le nem vette róla a szemét.
Nézte
elragadtatással, hogy ömlik el szabadon hagyott vállain a nap, hogy bujkál
leomló fürtjei között, hogy köti fel széles övét, akasztja rá kis lapátját,
olajos tömlőjét, mázas korsóját, nehéz buzogányát; valamennyi titokzatos
szerszám, aminek a rendeltetését nem ismerte. Szerette volna megkérdezni, de
mindenki lázasan készülődött.
- Mire ez a nagy
sürgés-forgás? Mi következik ezután?... Majd megtudod a maga idejében, türelem,
Fehérke – biztatta magát.
- ebbe a mesereggelbe
belefér minden: a szakadék, a sziklás út, Bátor és Gyámoltalan, minden a maga
idejében. A REND – gondolta -, talán ez a REND.
A Pásztor a kapuhoz lépett és kinyitotta.
- Hova megyünk mamám?
És miért nem indulunk?... Miért áll mindenki, mikor már nyitva a kapu?... És mi
van a kapu mögött?... Miért kell itt hagyni a karámot?...Mama, miért?
- Sokat kérdezel. Most inkább figyelj a Pásztorra, és
mindent megtudsz a …
- …a maga idejében – fejezte be az anyja helyreigazító
szavait, és nagyot bólintott rá. – Csak ne jönne olya lassan az a maga ideje –
sóhajtotta.
- Tudod, kisfiam, itt mindenkinek megvan a maga helye, most
minden juh a maga helyét igyekszik elfoglalni. Csak akkor nyugodt a nyáj, ha
mindenki a maga helyén halad – magyarázta Csendes.
- Tehát nemcsak maga
ideje, hanem maga helye is van – okoskodott magában Fehérke, és nagyon
igyekezett feldolgozni fejecskéjében, nehogy elfelejtsen valamit. – Megint egy
új dolog: nyugalom, ami csak akkor van, ha a maga helyén van mindenki.
Ezt meg kell figyelni – mert azt már tudta, hogy ebben a nagy készülődésben
úgyis hiába kérdez.
- Igen, ez a REND…
biztosan. – De egy kérdést azért mégis megpróbált.
- Mama, Nekem is
megvan a magam helye? Igen. Itt mellettem – mosolygott szelíden Csendes.
- De hiszen akkor én a helyemen vagyok! – kiáltott fel
boldogan. – Akkor nekem nem kell keresnem a helyemet! – Nagyon örült, hogy
magától a helyére került. Nahát akkor
menjünk – mondta Csendes.
- Hová? – Az én helyemre – indult meg Csendes. Fehérke
kíváncsian aprózott anyja mellett. Vigyázott, hogy le ne maradjon a maga
helyéről, nehogy nyugtalanlegyen a nyáj, hogy ő nem a maga helyén halad. Nagyon
kíváncsi volt, hol ehet az anyja helye, ahol együtt fognak haladni az úton.
Szinte megremegett mikor Csendes megállt a pásztor lába mellett.
- Ez a te helyed, mama? – kérdezte megilletődötten, és nagy
tisztelettel nézett fel anyjára. – A Pásztor mellett? Egészen mellette? Igen,
ez a mi helyünk, kicsim. Fehérke nézte az anyját. Az én anyám – gondolta, az én
jó anyám…a Pásztor lába mellett szorosan… nem a szélén… nem hátul… ó, az én
anyukám. Annyira elérzékenyült, hogy alig mert megmozdulni. Gyenge kis
szervezete nem tudta befogadni ezt a sok élményt. Lábai reszketni kezdtek, és
egyszerre nagyon fáradtnak, nagyon gyengének érezte magát. Mi lesz, ha nem tud
haladni a nyájjal a maga helyén, ha lemarad, ha miatta lesz nyugtalan a nyáj.
Úgy érezte, mindjárt összerogy. – Mama,
én… én… - keserves sírásra fakadt - , én nem tudok menni. Én olyan kicsi és
gyenge vagyok…
- Na gyere, Fehérke. Indulunk. – A Pásztor lehajolt, és
gyengéden felemelte a kis bárányt. Elhelyezte erős karján, megfogta hosszú
botját és elindult. Mögötte szép rendben a nyáj. Jobbról mellette Csendes,
balról Bátor, a szorosan hozzászegődő Gyámoltalannal és a többi is, mindenki a
maga helyén. Az egész nyáj maga volt a hömpölygő NYUGALOM. Fehérke a magasból
nézte. Ó, milyen szép a REND – gondolta – de szólni nem mert, annyira
meghatódott azon, hogy őt viszi a Pásztor a karján Egészen közelről érezte a
szíve dobogását. Nem tudta hová mennek. Nem is kérdezte. A Pásztor tudja – és
ez a fontos. Amíg az ő karja szorítását érzi, amíg az ő szíve dobogását hallja,
addig nyugalom van. Fejét a vállára hallotta, kis szíve remegett a
boldogságtól. Akinek ilyen Pásztora van, akinek ilyen mamája van, akinek ilyen
nyája, karámja, az csak boldog lehet. Milyen szép, milyen gyönyörű az élet!
